Istyu48: 2005.08.06.Gázló

Gázló – egy emlékezetes túra „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó az nincs…” Ezzel a régi slágerrel az agyamban keresem a szavakat. Munkálkodik bennem a kétség, képtelen vagyok visszaadni mindazt, amit nekem jelent a Gázló. Talán még mindig a szerelem a legjobb megközelítés, bár azt sem sikerült még megfogalmazni, talán csak a legnagyobbaknak. És, hát hol vagyok én azoktól…

A kollégium vadidegen ágyában ébredek, kell néhány pillanat, míg magamhoz térek. Azonnal magával ragad az izgalom, eljött a régen várt pillanat, ma van a Gázló. Kitárom a kopottas ablakot, nagyot szippantok a friss veszprémi levegőből. Fürkészem a látóhatárt, milyen idővel kecsegtet a nagy napon. Kellemesnek ígérkezik, de a távolban elszórtan néhány baljós felhőcske riogat. A gyors készülődés alatt egyre fokozódik bennem a feszültség. Enni kell valamit, de csak nagy áldozatok árán sikerül legyűrni néhány falatot. Menni kéne már!

A rajthelyen a szokásos lázas készülődés, a legtöbb arcra kiül az izgalom. Szinte tapintani lehet a feszültséget. Van ki kényszeredett humorral, más némi bemelegítéssel próbálja leplezni idegességét. Aztán szép lassan eljön az idő, komótosan felsorakozunk, és Zsolt végre megadja a rajtjelet. Meglódul a társaság, fényképek készülnek, valaki egy jóízűt kurjant, felhangzik néhány bíztató kiáltás. Megyünk!

Surrognak a gumik az aszfalton, zene füleimnek! Igyekszem előre, hamar az élre állok. Gyorsan és kicsit veszélyesen nyomulunk az ébredező történelmi város szűk utcácskáin. A városnézés ezúttal elmarad, csak néhány pillantás jut a páratlan látnivalókra. És máris itt az első EP. Szerelem sziget. Találó név! Gyorsan begyűjtjük jelenlétünk igazolását, majd hamarjában átkelünk a Séd hídján. Sokan vagyunk, állapítom meg magamban. Tekerünk tovább.

Lassan elfogy a város, egyre ritkábbak a házak, és ezzel fordított arányban sűrűsödnek a pocsolyák. Az elmúlt napokban lehullott tengernyi eső még sok helyütt jelen van. Mi lesz még kint a terepen? Nem érdekel, lesz ami lesz, nem hagyom, hogy bármi lerontsa az ünnepi hangulatot. Lackó-forrás a második EP. Mintha még többen lennénk, mint az előbb. Aggaszt a tömeg látványa, vagyunk vagy harmincan. Megyünk tovább, az adrenalin továbbra is a plafonon. Mellettünk a Séd tekereg, ennyi vizet már régen láttam a medrében. De jócskán kijut a vízből az útra is. Eleinte még kerülgetjük a tócsákat, mindhiába. Végül a beletörődés lesz úrrá rajtunk, és már nem akarjuk minden áron megúszni a sarat. Hosszú sorban kígyózik a csapat a sok helyütt egynyomossá szűkülő pályán. Néhányan elcsúsznak, néhányan lökdösődnek, de nincs komolyabb gond, megy a szokásos jópofizás. És már itt is a márkói híd, a harmadik EP.

Rövid frissítés és könnyed csevegés, és ismét nyomjuk tovább. Rövidesen kisebb dombocskákhoz érünk, itt már rostálódik a mezőny. Bánd főutcája az ébredező falu képét mutatja. A kocsma bezzeg hangos…, ámulattal vegyes tekintetek kereszttüzében száguldunk végig az álmos falun. Kockázatos átkelés a 8-as főúton és máris Herend a következő állomás. Nincs igény az utolsó vásárlási lehetőségre, így nekivágunk az emelkedő leküzdésének. A lentről riasztónak tűnő hosszú kapaszkodás inkább unalmas, mint megerőltető. Fentről még visszatekintünk a völgyre, látótávolságban nem követ senki. Elbúcsúzunk az aszfalttól, és azonnal elsüppedünk a marasztaló bakonyi dagonyában. Rövid tolás után ismét nyeregbe pattanunk. Élvezetes hullámvasutazás és gyönyörű panoráma után érkezünk a Fodor-tanyánál üzemelő EP-hez. Itt már komolyabb időt szánunk gép és ember frissítésére. Néhány harapás szilárd táplálék, friss forrásvíz a kulacsba, néhány csepp olaj a láncra.

Legurulunk a domboldalon és átkelünk az első komolyabb sártengeren. Kis idő múlva elhagyjuk a földutat és bevesszük magunkat a rengetegbe. Rövid tanakodás következik, kisebb eltévedés, de végül megleljük a helyes utat. Üggyel-bajjal bokáig merülünk a patakba, cuppog cipőnkben a vizes dagonya. Jót derülünk egymáson és magunkon. Következik az árnyas fákkal övezett Szénahordó út, ezt kényelmes tekeréssel abszolváljuk. Pápavártól ismét aszfaltosra vált az út, bennem előtörnek a hajdani rallye versenyek emlékei. Ennek megfelelő tempóban zúgunk, helyenként közel az ötvenhez. Éles balkanyar után emelkedik, innen már csak a fiatalok és az erősek rohannak tovább. Nem baj, úgyis lassan itt a következő EP, ez már Királykapu.

Itt kezdődik a túra talán legszebb szakasza, a számtalan kanyarral tűzdelt jó minőségű murvás út, le Odvaskőig. Ezt a részt nem lehet egyszerűen teljesíteni, kevés pusztán csak bringázni. Itt elkél némi áhítat és kellő alázat a természet nagyszerűsége előtt. Magamban picit ünneplőbe öltöztetem a lelkem, készülök a látvány befogadására, és gondolatban elnézést kérek a természettől, hogy jelenlétemmel háborgatni merészelem megszokott rendjét. A vidék szépségéről ódákat lehet zengeni. Ezen a szakaszon nem sietek, ámulok és bámulok. A Witt Lajos emléktáblánál megállok néhány pillanatra és gyönyörködöm a páratlan panorámában. A kéklő távolban a nagy feladat, a Kőris-hegy magasodik. Nem tudok betelni a látvánnyal. Aztán mégis tovább indulok. Csendesen leereszkedem a következő megállóhoz, Odvaskő EP-hez. Társaim vígan falatoznak, beszélgetnek, nyilatkoznak. Nehéz szívvel csatlakozom a társaságukhoz. Megint véget ért egy álom.

Nincs idő további érzelgésre, vár a Kőris. Felbátorodom, gyerünk, ide nekem az oroszlánt is. A rövid aszfaltoson haladunk, majd befordulunk a Rézbükki útra. Kicsit aggódom, mert a sok eső vélhetően alaposan kimosta a pályát. De nem, egész tűrhető az út, már ami a felületét illeti. Békésen kapaszkodom felfelé, megfontolom minden mozdulatomat, óvatosan kerülgetem a nagyobb köveket, gödröket. Kanyar kanyart követ, az út szakadatlan emelkedik, de valahogy most nem zavar. Egyre jobban távolodó társaim látványa sem szegi kedvemet. Az idő kellemes, a vidék itt is pazar. Jól elvagyok magamban, hallgatom az erdő megannyi sajátos dallamát. És persze lihegek, zihálok. Próbálok figyelni a szabályos légzésre, mindhiába. Időnként kapkodom a levegőt, tüdőm leginkább egy kovácsfújtatóra emlékeztet. Szemembe csípős izzadtság csurog, érzem, rövidesen megvakulok. Nosza előkapom a kulacsot és locsolom izzó képemet. Javul a helyzet, néha már látok is valamicskét. Előttem a távolban feltűnik egy sorstársam. Erőre kapok, új cél lebeg vaksi szemem előtt, jó lenne befogni. Lassított felvételhez hasonló mozgással közelítek felé, de alig érzékelem. Végtelennek tűnik, mire nagy keservesen megelőzöm. Különös, de ezúttal valahogy nem okoz örömet.

Nagy sokára véget ér a földút, átvált aszfaltosra. Ezen most egy kicsit jobban érzem magam, előszedem megmaradt energiáim utolsó roncsait és nyomom a pedált. Az utolsó métereken már viszonylag könnyedén tekerek felfelé. Egyszeriben a közvetlen közelemben feltűnik a nagy fehér gombóc, felértem végre. Remegő térdekkel kászálódok le hű paripámról. Az EP-n megkapom az igazolást, elképesztő, hogy egy bélyegért mit meg nem tesz az ember. Felébresztem a fűben békésen szunyókáló cimboráimat. Dél van, ideje lenne lassan ebédelni, nyomás Vinyére. Nekieresztjük gépeinket és zúdulunk lefelé a völgybe. Féktelen száguldással hagyjuk magunk mögött a hegyet, és az iménti csigatempót. Lendületesen fűzzük keresztül gépünket a számtalan kanyaron. Egyszer minden lejtő is véget ér, fokozatosan veszítünk a lendületből, lenyugszunk. A Zabolai úton átváltunk egy békésebb tempóra, és már beszélgetni is tudunk egymással. Véget ér az aszfalt is, helyette murván robogunk tova. Kis idő múlva mellénk szegődik a Hódos-ér habosan zúgó szalagja. Együtt kanyargunk tovább a vinyei országútig. Itt elköszönünk a pataktól és elvágtatunk a Pokolba. A vendéglős kissé goromba fogadtatása miatt idő előtt továbbállunk, a közeli büfébe megyünk ebédelni. Jólesően falatozgatunk, iszogatunk, anekdotázgatunk, ahogy az már lenni szokott jó társaságban és kellemes túra során. Titokban reménykedünk, időközben leszakadt cimboráink hátha beérnek bennünket. Mindhiába.

Felkerekedünk, hiszen vár reánk a Cuha-völgy! Kamaszos virtussal robogok társaim előtt, bizonygatván bátorságomat. Ijesztő mennyiségű víz zúdul keresztül az úton, de mit sem törődök a leselkedő veszéllyel, tempósan beletrappolok. Gyalogos bámészkodók hada csodálattal, vegyes kíváncsisággal követi attrakciómat. A patak közepén első kerekem egy alattomos sziklán fennakad. Bringástól merülök a hűs habokba. Nézőim tapsikolnak a gyönyörűségtől, miközben megszégyenülten kászálódok ki a partra. Ezt megjártam, de sebaj, több is veszett Mohácsnál. Megyünk tovább gázolni, hiszen erről szól a Gázló. A többi átkelésnél már körültekintőbb vagyok, nem is történik hasonló eset. Csuromvizes gúnyámban kissé vacogok, de egyébként remekül érzem magam. Gyönyörködöm a jól ismert szívmelengető látványt nyújtó tájban. Még néhány izgalmas átkelés és megérkezünk a vasúti hídhoz. Alatta a szokásosnál jóval kisebb méretű a dagonya. Ennek ellenére nem kockáztatok egy újabb fiaskót, kikerülöm a hidat. Társaim szorgalmasan követnek. Ismét átkelünk a patakon, majd szép lassan elhagyjuk a csodás szurdokot. Rozoga fahídon áthatolva közelítünk a Bakony kedves hangulatú vasúti megállójához. Néhány percig sütkérezünk a ragyogó napsütésben.

Pocsolyákkal tűzdelt földúton nyargalunk felfelé. Néhol áthatolhatatlan a sár, itt tolósra vesszük a figurát. Lassan elhagyjuk az erdőt. A fák közül kiérve a távolban ismét feltűnik a Kőris fehérlő gömbje. Kis nosztalgiával gondolok szenvedéseim távolba vesző tárgyára. A sajátos illatfelhőbe burkolózó Borzavár határában aszfaltra cseréljük a saras földutat. Tempósan közelítjük meg Porvát. Az utcanép elámul a sártól vastagon borított bringáinkon. Mintha még soha nem lett volna részük hasonló látványban. Pedig már magam is megfordultam erre jó néhányszor.


Home

Index